Néha ezt is meg kell tanulni, ez sem megy csak úgy magától. Mert túlságosan megtanultad, hogy hogyan állj fel, amikor még csak félig rogytál térdre. Nem hagyod magad két vállra fektetni, nincs meg a két lélegzetvételnyi időd, amikor érzed a padló hűvösét magad alatt, ahogy megpihensz kicsit, hogy onnan tudd majd fellökni magad. Mert sosem hagyod. Túl erős vagy... és érzed közben, hogy ez így nem jó. Mert sosem elég nagy a lendület. Túl sok energia kell hozzá, közben túlságosan elfogysz.
Az életben vannak csúcs- és mélypontok, és nem lehet megúszni egyiket sem, mert ha nem mész elég mélyre, nincs honnan elrugaszkodnod, és így a folyamat sokkal lassabb. Elindulsz felfele, de néha visszasüllyedsz, néha elfáradsz, néha megnézed, hogy már biztos elég rossz-e ott.
Az, aki folyton a megoldást keresi, nehezen adja meg magát ennek. Talán nem is tudja, hogyan kell a mélyére merülni. Megszokta, hogy erős, megszokta, hogy nem kell belehalni semmibe, az élet megy tovább, úgyis csak jobb lehet, és a rossz érzéseken csak átgyalogol. De beletapossa őket az ösvénybe, ami aztán ottmarad örökre, feldolgozatlanul. És legközelebb ott lesz árnyékként, láthatatlan páncélként, ami elzár az igazi megnyílástól.
Minden nehézség egy tükör arról, hogy éppen hol tartunk. Hogy mi lenne a feladat a következő szintre lépéshez. Ha a szembenézés helyett elmenekülsz és elnyomod, láthatatlanul ott marad veled, és majd egy következő körben újra előjön. Nem lehet megúszni a fejlődést, meg kell oldani a feladatot.
Mit mutat neked ez a helyzet magadról? Mi ismétlődik újra és újra? Mit csinálsz mindig ugyanúgy? Mi az, ami a kulcs a következő szinthez? Miről szólt a játékban ez az epizód? És hányszor akarod még újra játszani?
Állj be a tükör elé, és nézz szembe vele! Nézz a mélyére. Engedd le magad a mélybe és hozd fel a kulcsot. Ha hajlandó vagy rendesen játszani ezt a játékot, ha a feladatokat megoldod, megfejlődöd és nem csak megúszod, akkor megnyílik a következő szint és rád ott vár majd a jutalmad, egy jobb, egy magasabb, egy boldogabb verziód.
