Eljöttem offolni magam az Őrségbe. Igyekszem tényleg offline lenni, amennyire csak lehet. Hasznos. És nem is olyan egyszerű.
A csendnek és az egyedüllétnek halomnyi arca van. Nagyon szépen tükrözi vissza, hogy hol tartasz. Hol tartasz magaddal, hol tartasz a világgal, hol tartasz az életeddel.
És nem adja magát könnyen. Én is sírással kezdtem ám. A csendnek nagyon nagy súlya van, amikor épp sajnálod magad. Egy ideig elviselhetetlen, ahogy semmi mást nem hallasz, csak a szelet a fákon, meg ahogy a tücskök ciripelnek. Tombol az egod, és mocskosul magányosnak érzed magad, megfulladsz tőle.
Aztán mész tovább, rakod a lábad egymás után előre, gázolsz a susnyásban és ahogy telik az idő, kezd feloldodni az egod és a csend egyre könnyebb lesz.
Időt kell adni neki.
Közben alig találkozom emberrel, annyira csendesek a házak is, mintha senki sem élne bennük, ha egy magamfajta multitasker metropolita ideképzeli magát, hogy itt ál, rögtön agyfaszt kap, és bestresszel, hogy mégis itt, hogy élhetnek emberek?? Mit csinálnak? Mik történnek velük?
Aztán rájövök, hogy valószinű azt, amikor én néha sikeresen csekkolok ki meditáció közben és olyan végtelenül boldognak érzem magam, mert néha pillanatokra megérint, ahogy nincs semmi és mégis van minden. Amikor sikerül kapcsolódnom magammal, mert sikerül elengednem a fontos életem fontos gondolatait és éppen nem ezerrel pörgetem az agyamban a lehetséges jövőképeimet.
Csak vagyok a semmiben. Egyben a mindennel. Nahh, hát ők valószínű ezt gyakrabban élik meg.
Ahogy bevetem magam az erdőben, beúsznak Balis emlékek, (meg az is, hogy miért vannak vajon csak szakadt gatyáim, amin becsíp a csalán), hogy ott is hasonló volt-e egyedül lenni, egyedül deríteni fel a környéket, és rájövök, hogy hasonló volt, de mégsem. Ott volt bennem valami rebellis superhero érzés, aki meg merte csinálni, amit más egy életen át nem, es ettől más volt az a csend, és más az az egyedüllét.
Ide az Őrségbe nem kell hősnek lenned, hogy elgyere, mégis nagyobb király vagy, mert ez a csend itt sokkal-sokkal nehezebb. Ezért senki nem fog felnézni rád, simán csak magad fölé köpsz és aláállsz, hogy csekkold hogy ezennel hogy állsz magaddal, hogy állsz az egyedülléttel, az önszeretettel.
Aztán ahogy telik az idá, mar egész máson jár az eszem. Bomlik az ego. Mostmár azon gondolkozom, hogy ez mennyire király, hogy minden hónapban el akarok jönni, hogy mennyire jó így egyedül lenni, hogy mennyi mindent kéne látnom még. Hogy megint utazni kellene. Hogy mennyire tág a világ és még mindig alig láttam valamit belőle, és már azon jár az agyam, hogy hogy csináljam az életem úgy, hogy ezt megtehessem.
Így kezdődött régen is. Hogy rájöttem, hogy az életem az én kezemben van, és bármit, amit szeretnék, megtehetek, megteremthetek. Csak kellenek hozzá ezek a csendek. Hogy rá gyere, hogy meghalld, hogy egyáltalán mi van benned. Hogy lehúlljon az egod, hogy kapcsolódni tudj magaddal, hogy ráeszmélj arra, hogy mit szeretne a szíved.
Látod, mennyi arca van a csendnek?
Benne van minden. Ha adsz időt neki, nem adod meg magad idő előtt, és nem menekülsz el előle.
