Gondolatainkkal teremtjük a valóságunkat, azaz, amit mi igaznak hiszünk, az lesz a valóságunk.
Legyen ez pozitív dolog, valami, amire annyira vágyunk, hogy szinte abban élünk, látjuk a szemeink előtt és érezzük, mintha már ott is lennénk. Álmodozunk, szoktuk mondani, és aztán „hihetetlen” módon valóra is válik a vágyunk. Megteremtettük.
De éppúgy képesek vagyunk megteremteni félelmeinket is, ha folyton azokra koncentrálunk, azon pörgetjük az elménket. Tápláljuk a félelmet, ami aztán testet ölt, mert az energiával, amit ennek szentelünk, megszilárdítjuk itt, a fizikai valóságunkban is.
Létezik a kifejezés, placebo hatás, amikor hatóanyag nélküli gyógyszert adnak betegeknek, akik erről nem tudnak, és mivel hisznek a gyógyulásban, furcsa mód meggyógyulnak.
Vagy a fordítottjaként, „nocebo”hatásként elméjük hatástalanítja a gyógyszert, amiben bár van hatóanyag, a beteg nem hisz benne és így valóban nem is hat rá.
A gyógyszer helyett az elme irányít és a test követi az elmét.
A hatalom a hitünkben, gondolatainkban, az elménkben van.
Talán hallottátok a történetet, amikor valaki véletlenül bezárta magát a hűtőházba, és pár óra múlva holtan, fagyási sérülésekkel találták meg őt, pedig a hűtés ki volt kapcsolva. Az elméje, a gondolat, a félelme, hogy meg fog fagyni, ölte meg.
Ez egy elég morbid és szélsőséges példa, mégis valóban így van. Az elménkkel képesek vagyunk akár gyógyítani magunkat, de ugyanúgy képesek vagyunk ártani is. Ezt csináljuk tulajdonképpen folyamatosan, minden egyes gondolatunkkal irányítjuk, teremtjük folyamatosan a valóságunkat.
Ezért talán érdemes lenne inkább arra fókuszálni, abba rakni az energiát, abban hinni, amit szeretnénk.
Az elménk, a gondolatok, az akaraterő néha mégis kevés ahhoz, hogy teremtsünk, mert hiányzik a legfontosabb összetevő hozzá.
Erről beszéltünk Zalaba Krisztiánnal a szombati előadásunkban, aminek felvételét az alábbi linket nézhetitek meg:
